Az esti sivatagi levegő friss volt és hűvös. A táj közepén álló város szinte teljesen elpusztult. Mégis úgy tűnt, van benne élet, de továbbra is csak csend ült a környéken. A romok nyugati oldalánál ugyanis hatalmas kőtömbök hevertek. Lassan elérkezett a hajnal.

A Nap fénye fokozatosan erősödött, hamarosan nyomát se lehetett látni a sötétségnek. A levegő megdermedt, majd a város – még álló falára hatalmas árnyék vetődött. Az egyik kőtömb felállt, a Nap fénye megcsillant hatalmas szikladarabjain. Folyamatos morajlással vagy tíz másik követte. Ahogy közelebb haladtak, árnykékuk úgy mélyült a város  falain. A falhoz érve sorra emelték meg a leszakadt kőtömböket, és kezdték el visszailleszteni a helyükre. Néhányuk a közeli sziklák felé indult, hogy apró törmelékeket törjön, betömni a réseket. Kettő pedig a kikötő felé eredt, hogy vizet hozhassanak. A legtöbbjük a városon belül tevékenykedett, helyrerakták a ledőlt oszlopokat, megmerevítették a még álló épületek falait.

Az egyik a várostól délre ment, hogy az elterült holttesteket nyugaolmba helyezze ellenfele, a sámán démonjainak a területén. Cikázva haladt, bár a tüzes démonok nem árthattak a hatalmas kőmonstrumnak. Gödörbe helyezte, majd betemette a nyugvókat.

Bosszújuk az emberek ellen szólt, mégis segítettek nekik. Legbelül a szörnylélek egy jószívű kereskedő lelket takart.

Szerte járt a hír a világban, hogy a kereskedők rémei, a hyeongcheonok tették újra járhatóvá az utat a kereskedővárosba, Downhangbe.

És azóta is nagy gonddal őrzik azt.