- Taposd el! – üvöltötte a Varázsló a gólemnek, majd az megindult Attyla felé.

A kőszörny erős volt, de túlságosan lassú, ezért Attyla könnyen félre tudott szökkenni az ütése elől. Azonban Attyla nyílvesszői se értek semmit, lepattogzódtak a kőszörnyetegről.

Rájött, hogy fegyverrel nem győzhet. Az eszét kellett használnia.

Vagy mágiát. De ahhoz, hogy varázsolni tudjon, idő kellett, amivel nem állt éppen bőségében, kockáztatnia kellett.

- Lightenciaromus! –kiáltotta Attyla, miközben húzta fel az íját.

Ellőtte a nyilat, majd egy villám csapott bele, szikrázni kezdett a fa nyilvessző.

Becsapódott a szörnyeteg lábába, áttörve azt. Ahogy a forrás töri utat a sziklában, úgy hasadt szét, és esett darabokra a gólem.

- Ez elképesztő volt. – gratulált a varázsló. – Ezzel a lövéssel kivívtad az elismerésemet, itt van az ellenszérum. Siess! Mentsd meg a barátodat! És ne aggódj, a hegyek között a védelmemet élvezed. Bármikor szívesen látlak. – búcsúzott Attylától.

Az íjász, ahogy bírt, úgy futott. Visszatért a lovához, és azzal már hamar kijutott a hegyszorosból.

Még időben sikerült visszaérnie, és megmentenie a barátját. Pihentek még pár napot, mielőtt folytatták az útjukat.

Narancssárgának tűnt a Hold, miközben ment le a Nap.

A békés Naplementét menetelések dübörgése zavarta meg, ami mérföldekre elhallatszott.

Wladek és Attyla előre mentek, hogy felderítsék a terepet. Találtak is egy jó helyet egy szurdoknál. Eldöntötték, hogy ott fogják bevárni az ellenséget, mivel az keskeny volt, és az ellenség úgy nem tudná kihasználni a létszámfölényt.

Visszafordultak a többiekért, majd pár órán belül már mindenki odaért.

A csata csak reggel kezdődött, de az előtte lévő éjjelen senki se tudott aludni. Az esélyeket latolgatták, és a csillagos eget figyelték.

Az első napsugarak alatt feltűnt a távolban a hatalmas konstantinápolyi sereg, és közeledtek a szurdok felé. Nem is sejtették, hogy csapádba sétálnak.

Beértek a szurdokba, majd hirtelen nyílzápor hullott rájuk. Üvöltések, öklendezések, segélykérések hangja töltötte meg a szűk járatot.

Kegyetlenül lemészárolták őket, hiába voltak túlerőben, nem tudták legyőzni a párszáz elszánt harcost, akik a családjukért harcoltak.

De még mindig rengetegen álltak a szoroson kívül is. De végül a konstantinápolyiak visszavonulót fújtak, és a túlélők közül egy harcos lépett elő.

Kezében az egyik tiltott fegyver volt.

Ahogy közeledett a szoros felé, Attyla íja és a másik harcos kardja is világítani kezdett.

- Ez elképesztő. Ilyen még soha nem történt. – mondta lenyűgözötten a konstantini harcos, Bohus.

- Honnan van a fegyvered? – kérdezte Attyla. – Te is fegyverőrző vagy?

- Nem. Én a fegyver gazdájának a kiválasztottja vagyok. De ahogy látom, te nem uralod a fegyvered erejét. Mutasd mit tudsz! – majd Bohus Attylára támadott.

(folytatása következik)