Az út igen csak hosszú volt, és Marynek csak másnap délre sikerült hazaérnie. Családja már mindenhol kereste. Mikor megpillantották szeretett lányukat, odarohantak hozzá, és ő elmesélte nekik a szomorú történteket. Apja ekkor könnyben ázó szemekkel így szólt:

- Hogy tehetted? Fel tudod fogni, hogy mégis mit tettél? – üvöltött a lánnyal.

Mary nem tudott szólni, csak zokogott, de egy szót mégis csak kinyögött: „Bocsánat”.

- Erre nincs bocsánat! Csomagolj össze, nem vagy többé a lányom! – mondta apja dühösen, de egyben fájón is.

Mary engedelmeskedett apja szavainak, összecsomagolt és elhagyta a házukat.

Két órányi sírás után eszébe jutott Csillagfény, s a tolvaj, ekkor a sírása dühbe váltott.

Felállt, az égre nézett, és így kiáltott:

- Az Istenre esküszöm, megbosszullak Csillagfény!

„De mégis hogyan? Hisz még fegyvert sem fogtam életemben.” – mondta magában, de ekkor eszébe jutott apja meséje egy öreg úrról, ki képes volt uralni a tüzet, a jeget, s a villámokat.

„Igen ez lesz az!” – mormogta magában.

- Kitanulok mágusnak, s megtartom ígéretem.

Ezek után a távoli és fagyos Karakoram felé vette az irányt.

Szerencséjére, volt egy kis megtakarított pénze, amit az istálló takarításáért kapott, ebből tudott magának egy lovat venni.

Három nap múlván Mary elérte Karakoram határát. Onnan már nem volt messze az öregúr háza, de sajnos a magas hó és a rettenetes hideg miatt gyalog kellett továbbmennie.

Fél nap gyaloglás után Mary nagyon elfáradt, s úgy érezte, aludnia kell. Elájult és összeesett.

Mikor magához tért, egy kedves, szolíd kis házban talált magára, s egy öregember nézett rá.

(folytatása következik)