Szomorú és valószínűleg a legismertebb történet ez Jangan városából.

A legenda egy szerelmes párról  Fu Goshiro és Lien Yungról szól, kik jobban szerették egymást mint bármi mást a földön.

Egy nap a két szerelmes Jangan kicsinyke tavánál sétálgatva a „jó” és a „rossz” dolgokról vitáztak.

-    Szerintem jóság nélkül a gonoszság a pokolba kényszerítené a földet, éppen ezért áldjuk az eget, hogy van még jóság a földön.

Mondta Fu.

-    Maximálisan egyet értek veled kedvesem, azonban a jó dolgokhoz hozzá járul a rossz is, és a kettő nem képes egymás nélkül működni.

Mondta Lien, és abban a pillanatban egy feketeruhába öltözött ember ugrott elő a bokrok közül. Az illető így szólt.

-    Ide az összes értékes holmitokkal, vagy meghaltok!

Mondta igencsak rémisztő hangon. Fu nem volt ostoba, úgy gondolta neki nem kell más szeretett kedvesénél, ezért egy csöppet sem habozva elkezdte a tolvaj zsákjába pakolni értéktárgyait. Lien hasonlóképpen tett, de mikor a tolvaj követelte tőle apjától kapott szerencsenyakláncát Lien így szólt.

-          Jaj, kérlek csak ezt ne! Ez csak egy értéktelen nyaklánc, de mégis oly fontos nekem. Csak ezt az egyet ne vidd el kérlek!

Könyörgött Lien. És a tolvaj erre így szólt.

-     Ne vitatkozz velem vagy kettészellek! Add ide, de rögvest!

Mondta gorombán a tolvaj és elővette félelmetes kardját, amit Lien szívéhez nyomott.

-         De kérlek, ne vidd el!

Szólt Lien és hadonászni kezdett. Fu látta hogy ennek nem lesz jó vége, ezért megpróbált szembe szállni a tolvajjal, de mire bármit is tehetett volna, a tolvaj egy csapásra leütötte és Fu elájult. Lien még mindig nem volt hajlandó átnyújtani apja ajándékát, és a tolvaj dühében szíven szúrta, majd elmenekült.

Egy-két perc elteltével Fu magához tér és megpillantja vérben ázó kedvesét.

-         Óh ne…, Drágám  hogy érzed magad?

Kérdezte Fu és Lien suttogva így szólt.

-         Fu! Én félek! Nem akarok meghalni!

Mondta Lien. Fu odahajolt hozzá és azt mondta:

-         Ne aggódj, erős vagy túl fogod élni. Holnapra kutya bajod sem lesz.

Mondta Fu igencsak sírásra álló hangon, habár nem akarta el hinni, tudta, hogy hamarosan elveszti szeretett kedvesét.

-         Fu! Kedvesem! Ígérd meg, hogy mindig szeretni fogsz, és soha nem felejtesz el. Ígérd meg!

Mondta Lien.

-         Az idők végezetéig.

Mondta könnyben ázó szemmel Fu, és a lány már alig verő szívére tette kezét, ami egyre kevesebbet és halkabban vert, míg végül teljesen megállt.

-         Ne! Ne! Miért?! Miééért?! Legyen átkozott Isten! Remélem, most hallasz te kegyetlen! Itt és most megfogadom, hogy elmegyek országodba és rajtad bosszulom meg Lien halálát!

Mondta rettentő dühösen Fu. Felkarolta halott kedvesének kihűlni látszó testét, és a tóparton eltemette.

-         Örökkön örökké…

Tíz évvel később Fu fogadalmát nem feledve, kitanult minden egyes harcművészetet és az akkori korban lévő varázslatok és mágiák sokaságát.

Fu fogadalma oly erős volt, hogy elfeledett mindent, mi nem szeretett kedvesével kapcsolatos.

Egy ítéletnap éjszakáján Fu kiment halott kedvese sírjához. Nem vitt mást, mint harci szerelését és a Shaolinok keze által készített és megáldott mágikus kardját, amit sokan csak úgy emlegettek, mint „az ördög jobb kezének kardja”. Úgy tartották, hogy ez a kard még a halál után is engedelmeskedik gazdájának. Fu Lien sírjához odaérvén leborult szeretett kedvesének nyugvóhelye fölé  és így szólt.

-         Szervusz kedvesem most már készen állok betartani ígéretem, hogy megöljem magát az Istent. Az út hosszú lesz és kegyetlen a Poklon keresztül kell átjussak a Mennyországba, de lelkem erős, és nem félek még magától a Sátántól sem.

Mondta Fu. Ekkor kihúzta rettenetes kardját tokmányából, saját szívéhez szorította és egy határozott mozdulattal keresztül döfte szívét és összeesett szeretett kedvesének sírján.

Minden elsötétült Fu szeme előtt, érezte, hogy eláll légzése.

Ezek után mintha egy rettenetes álomból riadt volna fel, csak éppen egy sötét gonosz helyen ébredt pokolian fájó érzéssel. De ez nem testi fájdalom volt. Sokkal inkább belülről jött.

-         A lelkem! A lelkem! Ég a Lelkem!

Üvöltötte a fájdalomtól. De ekkor Funak eszébe jutott szeretett kedvese és fogadalma, ami hatására a rettenetesen égő fájdalom kezdett enyhülni de teljesen nem szűnt meg. Felállt, körbenézett, és ekkor a lávatenger kettényílt, mint egy kis út. Fu egyből tudta, hogy már várja őt a sátán és így szólt.

-         Hát elkezdődött…

Mondta és elindult a keskeny úton. Körülbelül két óra gyaloglás után fájó lélekkel és szűnni nem akaró szomjúsággal gyötörten megpillantotta maga, a Sátán kastélyát. A kastélyt körbevették az undorító és visszataszító lények, de valamilyen oknál fogva nem támadtak Fura. Odaérvén a bejárathoz a kapu kinyílt és erős vakító fény tört ki a kastélyból. Fu úgy érezte minél közelebb megy végzetéhez, a lelkét égető tűz fájdalma egyre erősebb.

És abban a pillanatban démoni hangon megszólaló félelmet keltő mély hang szólalt meg:

-         Üdvözöllek végzeted színterén! Tudom miért jöttél és had mondjam meg csodálkoznék, ha pont te lennél az, ki legyőzhetne engem, vagyis magát a Sátánt!

Mondta démoni hangon nevetve a Sátán, és abban a pillanatban a vakító fény elhalványult és Fu megpillanthatta a hatalmas és félelmetes szörnyeteget.

-         Nem érdekel, hogy mit hiszel, legyőzlek és megölöm magát az Istent is!

Mondta elszántan Fu. Ekkor a föld megremegett. Láva tört elő a föld alól, és a Sátán elővette hatalmas kardját, mit csak úgy emlegettek a rettenetes Inferno és így szólt:

-         Akkor hát vágjunk is bele, sok még a teendőm és nem várakoztathatom meg a kárhozottakat.

Mondta gúnyosan a Sátán és egy határozott tűzgolyóval megkezdte a küzdelmet.

De Fu kiváló reflexének köszönhetően elugrott az őt éppen megsemmisíteni készülő tűzgolyó elől. Most Fu következett… Megidézte félelmetes erejű kardját és a Sátánra rontott.

         -    Wááá! Nem lesz könnyű dolgod, megmondtam!

Mondta gúnyosan a Sátán és folytatták a harcot.

Tíz év kínkeserves harc után Fu egyre jobban kezdett fáradni és égő lelkének fájdalma egyre erősödött.

-         Ne add fel Fu! Nem szabad feladnod! Ha tíz évet kibírtál a tizenegyediket is  túl fogod élni!

Hergelte magát. És ekkor megcsillant szemében a reménysugár.

-         A Berzerkerek gyűrűje! Hát persze!

Mondta Fu. A gyűrű nem volt más, mint a Berzerkerek titkos varázsgyűrűje minek segítségével az elpusztult lelkeket fel tudták használni testi és szellemi erejük megerősítésére.

Fu nem is habozott sokat. És elkántálta a varázsigét.

-         Echimbar!

Mondta hangosan Fu, a gyűrűt a feje fölé emelve. És abban a pillanatban lelkek ezrei sikoltottak fel. Fu teste sötét árnyékká változott és titokzatos lila ködbe burkolódzott.

-         Most véged!

Kiáltotta Fu, és egy határozott mozdulattal szíven döfte a sátánt.

-         Ááááá!!! Ez nem lehetséges! Áááá!!!

Mivel a sátán halhatatlan volt, meghalni nem tudott, de ha valakinek sikerül legyőznie, megkapja erejét és teljesítenie kell legyőzőjének egy kívánságát. Fu ezt pontosan tudta, ezért

nem is habozott kívánságát teljesíttetni.

-         Legyőztelek sátán! Teljesítsd a kötelességed!

Szólt Fu.

-         Rendben! Rendben! Mit kívánsz hát?

Kérdezte a Sátán.

-         Azt kívánom, juttass fel engem a mennybe és segíts hogy megölhessem Istent!

Mondta Fu. Ezután a Sátán szúrt sebe begyógyult, és félelmetes arcán ördögi vigyor lett úrrá.

-         Áháháháhhá! Ez lenne a kívánságod? Ha így akarod, hát legyen!

Mondta igen csak boldog hangon a Sátán, majd kinyújtotta félelmetesen nagy markát és abban egy szempillantás alatt egy koponyákkal díszített kehely, benne valami feketés-pirosas színű folyadék jelent meg a kezében. Fu belenézett és faggatni kezdte a Sátánt, az igencsak kételyes kinézetű kehely tartalmáról.

-         Ez micsoda?

Kérdezte Fu.

-         Tömény gonoszság. Csak a leggonoszabbak képesek arra, hogy felemelkedjenek a Mennynek országába. Idd meg és beteljesítheted végzeted.

Mondta meggyőzően a Sátán. Fu úgy gondolta, nincs mit vesztenie éppen ezért kikapta a Sátán kezéből a kelyhet és megitta annak ördögi tartalmát. És akkor…

-         Áhhh a lelkem!!! Áhhh!!! Wááááá!!! Mit tettél velem?!

Üvöltött fájdalmában, és akkor hihetetlen dolog történt. Fu körmei megnőttek, megfeketedtek és megvastagodtak. Tengerkék szeme teljesen elfeketült, izmain kiduzzadó kék erei vörös színre váltottak és hátából félelmetes démoni szárnyak nőttek ki. Ezen kívül nem  volt képes egyebekre gondolni, mint ölj, pusztíts, és soha meg ne állj meg parancsokra.

-         Most már készen állsz, hogy legyőzd Istent! Segítségül vidd magaddal ördögi        seregeimet jó hasznodra lesznek a nagy küzdelemben.

Mondta a Sátán és egy égszínkék kapuhoz irányította Fut.

-         Ez a kapu hová vezet?

Kérdezte Fu, már sátáni hangfekvésen.

-         Ez barátom, a Mennybe vezető kapu.

Szólt a sátán Fuhoz mint legjobb barátjához.

         -    Vuhahaa!

Nevetett ördögien Fu, és seregéhez szólt.

-         Pokol démonai! Hamarosan megvívjuk ördögi csatánkat az Univerzum legördögibb lényével szemben magával az Istennel szemben!

-         Hurrá!!

Éjjenezte visszhangzóan a sereg Fut.

-         Kövessetek hát!

Szólt Fu, és átlépett a kapun ördögi seregével. Száz év utazás után Fu megpillantotta az alagút végét, s mikor átlépett rajta az angyali seregek élükön magával az Istennel felsorakozva várták a démonok és egyben az Apokalipszis eljövetelét.

-         Hát végre beteljesíthetem a végzetemet. Démonok sorakozó!

Szólt Fu pusztító seregéhez. Miután mindenki a helyére állt, Fu megkezdte a mindent eldöntő csatát.

-         Támadás! Senkit se hagyjatok életben, egy szenteskedőt sem. Muhahaaa!

Mondta gonoszan gúnyos hangon. Erre a seregek egymás ellen indultak és megkezdődött a háború. Angyalok és démonok között. Fu amint megpillantotta Istent rárontott.

-         Most meghalsz! Meghalsz, meghalsz, meghalsz, váááá!!!

Üvöltötte Fu és megállás nélkül súlyos kardcsapásokat mért Istenre.

-         Fu! Ne tedd ezt kérlek! A szíved mélyén te is tudod, hogy ez nem helyes! Ne tedd ezt!

Mondta Isten, de Fun a sajnálat vagy együtt érzés halvány jelei sem mutatkoztak. Eltelt újabb száz év és az angyalok serege elbukni látszott, nem is beszélve Istenről ki az egyre erősödő gonoszság hatására folyamatosan gyengült. Ekkor váratlan pillanatban Fu kiütötte Isten kezéből hatalmas tűzben égő pallosát, és a földre kényszeríttette.

-         Most elpusztulsz!

Mondta Fu győzedelmi hangon, de mielőtt megadhatta volna a kegyelemdöfést, egy nagyon is ismerős hang szólalt meg háta mögül.

         -    Fu szerelmem! Ne tedd ezt!

Fu megfordult és nem akart hinni a szemének.

-         Lien! Te… Lien…

Szólt döbbenten Fu.

-         Igen, én vagyok az kedvesem. És most figyelj rám! Amit tenni akarsz, az nem helyes. Kérlek ne tedd ezt! Ez nem te vagy! Kérlek lépj ki a gonoszság homályából ragadd meg a fényt és érezz!

Mondta Lien zokogva.

-         Nem hiszek neked! Te nem lehetsz ő! Ő meghalt! És most ha nem haragszol befejezem amit elkezdtem!

Szólt Fu, és újra felemelte kardját. Ekkor Lien odalépett Fuhoz és megcsókolta. Abban a pillanatban Fu démoni fekete szeme újra tengerkékben pompázott, és újra fájdalmat érzett lelkében, de ez nem ugyan olyan égő fájdalom volt, mint eddig. Sokkal inkább a megbánás fájdalmát érezte. Ekkor hátranézett és megpillantotta, hogy a démoni seregek lassacskán felül kerekednek Isten seregein felül. Ekkor Fu démoni szárnyait felhasználva a magasba emelkedett és ezek után zuhanni kezdett. Sebessége olyan nagy volt, hogy teste meteorrá változott s mikor a földbe csapódott, démoni serege egyszerre a porral lett egyenlő.

-         Mit tettem?!...Oh, ne!... Mit tettem… Isten! Kérlek ölj meg! Pusztíts el! Megérdemlem!

Mondta elkeseredetten Fu. Ekkor Isten felállt és így szólt.

-         Fu Goshiro! Látom megtanultad az élet nagy leckéjét a jóról és a gonoszról.

Tetted, igaz, megbocsájthatatlan, de nem is helyrehozhatatlan. Ezért büntetésed nem maradhat el.

Szólt Isten és folytatta.

-         Örökre száműzlek a Mennyek országából, az idők végezetéig a Földön kell maradnod és hatalmas erődet felhasználva segítened kell a gyengéket és a rászorulókat, továbbá tanítsd az embereket, hogy szembe merjenek szállni a gonosz tolvajok és más rémisztő teremtmények ellen.

Mondta isten bírói kikiáltással.

-         Rendben. Megteszem. De egy dolgot még szeretnék kérni tőled.

-         Mond hát…

-         Ez egyszer utoljára hagy köszönjek el szerelmemtől Lientől. Kérlek.

-         Rendben van, hiszen mindenkinek jár a szeretet.

Mondta Isten aranyos mosollyal az arcán.

-         Lien kedvesem! Kérlek bocsáss meg nekem! Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek és sohasem foglak elfeledni. Megígérem.

-         Oh Fu egyetlenem, én sem foglak sohasem elfeledni téged. Minden nap nézni foglak innen fentről.

-         Most el kell köszönjek… Sok dolgom lesz még a Földön. Ég veled kedvesem…

-         Ég veled…

Fu odalépett Lienhez, megcsókolta és akkor teste fehér vakító színben villódzva semmivé lett.

Ezzel megszületék az első vadász a Földön, kit híres története és kegyetlensége miatt csak úgy emlegetnek: „A végzet vándora…”

„Az embernek csak egy lehetősége van élvezni az életet,

ha ezt megtagadja, megérdemli, hogy hamar véget érjen.”