Vörösen kelt fel a Nap a sivatag nyugati részén. Két vadász vitte fontos szállítmányukat Hotan felé. Komoran, búsan haladtak, közben skorpióktól tisztították útjukat.

Az Oázishoz érve Leon egy ismerős alakra vetette tekintetét. A távolban egy meztelen, embertestű virágot vett észre. Közelebb ment, és a dűne tetejére érve látta, hogy az egész Oázis területére több száz hasonló testű furcsa élőlény került. Közelebb lépett az egyikhez. Elzüllött arca Elendyrére hasonlított.

- De hiszen ez hogy lehet? – értetlenkedett Leon, NightHunter csak állt mögötte, méregette a lényt, és nézett, mint aki nem tud semmiről.

- A lelkem tovább él. – mondta, erőteljesen mély hangon az egyik virágszerű teremtés. – Én sem tudom, hogy lehetséges, de minden bizonnyal a nefrit kisugárzó ereje tette átjárhatóvá a testem gyomban fekvő részét az e világ felé. Én is furcsállom ezen állapotomat, de nem tudok mit tenni. – folytatta még mindig ördögien gonosz hangon a lény. – Testem begyökereződött, mozdulni nem tudok. Hála a bűvöletnek, ahányat megölnek belőlem, csírám mindig újra kihajt.  Haladjatok tovább az út mentén dél felé, a kígyók szorosáig nem eshet bajotok. Több ezren védünk benneteket.

– „Több ezren védünk benneteket.”

Hallották visszhangzóan a többi, ugyanolyan alakú virágot is.

- Elendyr! – szólt hozzá NightHunter.

- Én már nem vagyok Elendyr.

NightHunter sajnálóan nézett rá.

- Kérlek ne engedj utánunk senkit se az Oázison át, még a nefrittel Hotanba nem érünk!

- Rendben. – visszhangzott megint a válasz.

Majd a két vadász továbbindult a szállítmánnyal, mindenféle félelem nélkül, tudták, hogy a volt barátjuk vigyáz rájuk.